Ich bin verständnisvoll nicht. Leider. Ich bin eine Scheiße Mann. Ich mag meine Famile nicht. Sie möchten immer mir helfen. Aber sie können es nicht. Ich bin allein. Und ich muss immer auf meine problemen die Lösung suchen. Ich möchte in ausland wegfahren. Dort kenne ich niemand. Und mich kennt niemand auch nicht. Villeicht, dort ich könnte neue Menschen kennen lernen. Und sie würden bessere Menschen, als in Ungarn. Bald ich fahre ab. Noch einge jahre, und ich komme in Deutschland oder in Össterreich. Später komme ich villeicht in die USA, oder in Australien. Deshalb möchte ich dort leben, weil diesen Orten sehr lange von Ungarn sind. Und ich mag menine Heimet nicht. Hier ist nur Armut. Und ich kann meine Traumen machen nicht. Aber ich mag träumen. Ich mache am Januar eine Spracheprüfung. Es ist eine Österreichische Spracheprüfung. Es heißt ÖSD( Österreichische Sprach Diplom) . Am ende des Schuhljahr mache ich das Abitur. Und nachdem hoffe ich die Uni aufnahme mich an der Wirtschaftsinformatik fach. Es ist auch ein Traum. Jezt muss ich noch ein bisschchen Deutsch lernen. Weil ich alles Wort und Grammatik nicht kann. Tschüs Alles!
und hier sind meine liebligs Zitaten und versen:
,,A tetőpontra az jut, aki tudja, minek örüljön, aki a boldogságát nem tette másoktól függővé, aki nem nyugtalankodik, aki bízik önmagában…Ami könnyen elérhető, az a felszínen csillog. Ami érték, olykor fénytelen, és a mélyre kell leásni érte! Amiben a sokaság élvezetét leli, sivár és illanó gyönyörűséget kínál. Amiről én beszélek, az a felszínről nem látható, a bensődben derül. Szórd el, ami csillog, és az igazi jóra vesd tekinteted! Örülj a magadénak! Hogy mit jelent ez? Téged, és éned legszebb részét! Szeretnéd tudni, honnan ered? Ha szándékaid becsületesek, cselekedeteid helyesek, lelkiismereted nem zúgolódik…, akkor egyenes gerinccel járhatsz az úton, amit életnek nevezünk…”
(Seneca)
A bátrak talán nem élnek örökké, de az óvatos egyáltalán nem él…
“A fiatalság nem életkor, inkább lelkiállapot: akaraterő, képzelőerő, heves érzelmek, a bátorság uralma a gyávaság fölött, amikor a kalandvágy legyőzi a kényelemszeretetet.
Attól még nem öreg valaki, hogy megélt valahány évet. Öregedni annyi, mint lemondani az álmainkról. Az évek ráncossá teszik a bőrt, a lelkesedés hiánya pedig a lelket.”
Radha Soami
Nem nagyon sok idő telik el, s nemcsak neved és személyed feledi el tökéletesen és maradéktalanul a világ, nemcsak műved emlékét lepi be a feledés pora, hanem műved anyaga is elporlad, a könyvek papírja és vászonkötése elillan a semmiségben, a képek, melyeket festettél, nem láthatók többé sehol a világon, s a márványszobrokat, alkotásaidat, finom porrá morzsolta az idő. Mindez egészen biztosan bekövetkezik, s az idő óráján csak másodpercek teltek el, míg te, s minden, amit jelentettél a világban, tökéletesen és maradék nélkül megsemmisül. Mitől félhetsz hát az életben? Mi olyan fontos vagy veszélyes, vagy sajnálnivaló, hogy meghőkölj az igazság elől? Nem értelek. Márai Sándor
Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás, és az önfeláldozás között… És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel, és a társaság a biztonsággal… És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét, és a bók nem esküszó… És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget: a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével… És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez… …egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér… Műveld hát saját kertecskédet, magad ékesítsd fel lelkedet, ne mástól várd, hogy virágot hozzon neked… És megtanulod, hogy valóban sokat kibírsz… hogy valóban erős vagy… és valóban értékes. (nemtom ki)
Bolondok
Menjetek máshoz vigaszért!
Paphoz! Nőhöz! Akárhova!
Aki itt még örülni tud,
hazug, gonosz vagy ostoba.
Nektek öngyilkosság, ami
nekem céltalan nyugalom:
mindent tudok és tűrök és
unatkozom.
Hogy más is voltam, nem segít,
hogy más is leszek, nem vigasz;
hogy tisztább voltam, tévedés,
hogy tisztább vagyok, az is az.
Nekem minden egyforma már,
s hogy az élet hogy múlik el,
a másé vagy a magamé,
nem érdekel.
Magányom koronás ura,
mint minden féreg, vagyok én;
nem több, mint amit megeszek,
az állat, vagy a rab növény.
Király vagyok, alázatos,
ki díszeit és rongyait
becsülni vagy szégyelni nem
méltóztatik.
Világ szive, Nap, vén bolond,
mindennek te vagy az oka!
Te szültél! te mozgatsz ma is
mindent buzgón ide-oda!
Elnézem kis játékaid
és azt mondom: Jó lesz, ha már
társad, az a másik bolond,
bennem megáll.
Nem az a hös,aki csatákat nyer nem az ki szív nélkül megahlni tud.De az a hős kinek bár szíve sajog, mégis jókedvű mégis mosolyog
“Álmodj…
Álmodj boldogot, álmodj szépet
Álmodj igazra váló meséket
Álmodj barátot, melletted állót
Álmodj hu társat, el sose válót
Álmodj magadnak igazi otthont
Álmodj bele, kivel megosztod
Álmodj táncot, mi magasba emel
Álmodj táncost, ki szívednek felel
Álmodj tüzet, lánggal égetot
Álmodj csókkal perzselo szeretot
Álmodj utakat, messzi világot
Álmodj szívedben nyíló virágot
Álmodj szerelmet, tiszta vágyat
Álmodj, lesz kivel megosszad ágyad
Álmodj szabadot, láncot megtörve
Álmodj szárnyalást, földhöz nem kötve
Álmodj hát jövot, álmodj szépet
Álmodj igazzá váló meséket…”
A magányosokból lesznek a költők. Azokból, akiket nem értenek meg; vagy akik nem értik, hogy miért van úgy, ahogy van. Akik bár próbálnak alkalmazkodni, de rájönnek, ha belenyugszanak a dolgokba, ha beleolvadnak a körforgásba, lelkileg silánnyá válnak. Ők azok, akiknek ha elég elszántságuk lenne, ami rossz, ami közhely, azt mind-mind megváltoztathatnák. De senki nem érti őket. Vagy ha igen, akkor is csak a felszínt, a külcsínt veszik észre. -Milyen szépen rímel! Igazi mestermunka!- És a lényeg nem ez. Mert a kívülállók nem látnak a mélyére. Nem értik, mit is akart mondani, nem tudják felfogni, hogy ami azt a verset ihlette, az mekkora érzés, legyen az öröm, vagy épp mérhetetlen bánat. Az igazi költők azok, akik észreveszik az élet apró dolgait, a világ cseppnyi rezdüléseit. Csak sajnos kevesen vannak, akik valóban ilyenek. S ha vannak is, még kevesebben vállalják fel azt, amit tesznek, amit működtetnek. Mert ez a világ nem az ilyen érzékeny lelkűek számára van berendezkedve. S ezt mindnyájan tudjuk. Csak rajtunk múlik, hogy szembeszállunk-e ezzel, vagy szép lassan, észrevétlenül és akaratlanul belesüllyedünk a felszínbe, a közhelybe, és mindabba, ami körülölel minket.
Szergej Jeszenyin: ÉNEKELJ!
Énekelj! Az átkozott gitáron
Tépdesse kezed a húrokat,
te utolsó, egyetlen barátom!
Jó ez: kocsma füstje fojtogat.
Rá se nézz e keskeny női kézre,
vállra, melyre lágy selyem terül.
Egyszer boldogságomat igérte,
és a vesztem lett véletlenül.
Nem tudtam, hogy a szerelem: pestis,
nem tudtam: ragály a szerelem.
Hozzám lépett kacéran, s már ment is,
Elrabolva csavargó-szivem.
Énekeld hát, pajtás, elviharzott
ifjúságunk szertelen korát!
Mit bánom én ezt a szép ribancot!
Mit bánom, ha más karolja át!
Eh, megállj! Mért is gyalázom csúnyán?
Eh, megállj! Minek bántom szegényt?
Add a gitárt! Legmélyebbik húrján
hadd mondom a magam életét.
Napok, aranykupolák felettem,
álmaim iszákját hordozom.
Sok lányt tapogattam, ölelgettem,
sok asszonyt letört erőszakom!
Igen, van egy keserű igazság.
Látom gyerekkorom faluját:
a kankutyák sorra szimatolják
tavasszal a tüzelő szukát.
Féltékenyen őt minek vigyázzam?
Fájdalmat rá vesztegetni kár.
Életünk: ölelkezés az ágyban,
életünk: csók láza és mocsár.
úgy csap le, mint sorsunk ostora.
Küldd el innen… a pokolba… küldd el!
Nem halok meg, cimborám, soha!